Schopper Gabriella (2003)
Igen: A Gabi…, legfeljebb: A Gabriella.
Mert mindenki így ismerte. Így szólították: a családtagok, a betegtársak, a barátok, az orvosok, újságírók, a hivatalnokok, a miniszterek, s a külföldi szervezetek tagjai, képviselői, az ismerősök, és már az első találkozás alkalmával, pillanatokon belül, az ismeretlenek is.
Igen, személyes, bensőséges megszólítás illeti meg, mert Ő maga is ebben részesítette a vele találkozót. S talán ez tette – napjainkban ritkaságszámba menő – különlegességgé a személyét.
Az őszinteség, amellyel önmagáról, az életéről képes volt megnyilatkozni szinte bárki előtt, – aki érdeklődéssel fordult felé, vagy a munkája felé – észrevétlenül is alapvető kritériummá tette a vele való kapcsolatban a kölcsönös őszinteséget. Volt, aki jól érezte magát ebben a légkörben, és volt, aki nem… bántani a Gabit bántotta.
Mert érzékeny volt. S mint az érzékeny emberek: ezer sebből vérzett. Hogy gyógyítsa a sebeit, kereste az utat, hogy másokon segítsen. Nem a messzi távolban, hanem nagyon is testközelben találta meg a rászorulókat: amikor „összeismerkedett” a lupusszal, előbb önmagának kellett megbékélnie a „kéretlen élettárssal”, majd az így szerzett tapasztalatait szerette volna továbbadni a betegtársaknak és az orvosoknak, a gyógyszergyáraknak, a politikusoknak…, és nem hagyott ki senkit, mert tudta, hogy minden mindenkire tartozik.
A 2003. szeptember 30-i találkozón (Fotó: Purgel Zoltán)
Különösen igaz ez az emberi ügyekre, az emberi szenvedésekre. Nála nem volt volumenkorlátozás, meg olyan, hogy a hivatali idő vége, sem olyan, hogy szabadság miatt zárva… Mindig nyitva volt, rendelkezésre állt.
Kevesen tudták, hogy mást nem is tehetett: élete utolsó éveiben a betegség az otthonához, az ágyához, jobb időszakokban a kerekesszékéhez kötötték. Időleges állapotromlásnak tekintettük, hogy az utóbbi években már nem tudott személyesen megjelenni az egyesületi üléseken.
A 2003. október 17-i „Lupus hónapja” rendezvényen (Fotó: Purgel Zoltán)
Elhittük, hogy minden rendben van, hiszen valóban minden rendben volt: az ülésekre biztosítva volt a terem, a szendvicsek pontosan megérkeztek, a meghívott orvosok megtartották előadásaikat, s nem maradt el a munkájukért „járó” egy szál élő virág sem, ahogyan mindig volt karácsonyi megemlékezés, amikor annak eljött az ideje. S volt beszámoló is az elnök munkájáról, a hírlevelek első oldalán… mert a hírlevelek is megjelentek. A nemzetközi konferenciákra elküldte a „hangját”, a Magyarországról készített videó anyagot, a véleményét, az állásfoglalását, a javaslatait…
A 2003. évi ELEF konferencia (Brüsszel 2003. szeptember 11.) résztvevőinek csoportképe (Köszönjük a fotót Rudolf Hocks Úrnak!)
Egy biztos, hogy képtelen vagyok felsorolni mindazt, amit a Gabi csinált élete utolsó percéig, éveken át a kerekesszékhez kötve.
Kitartóan. Hogy, amit megalkotott: a Magyar Lupus Egyesület, működjön.
Ismerve az Egyesület tagjait, elmondhatom, hogy a legbetegebbnek, sikerült. Már több, mint két éve, hogy nincs közöttünk.
A 2003. évi Európai Lupus konferencián, Brüsszelben. A Magyar Lupus Egyesület ekkor csatlakozott az európai szervezeteket összefogó European Lupus Erythematosus Federation-hoz (ELEF), újabb nevén Lupus Europe-hoz (Köszönjük a fotót Rudolf Hocks Úrnak!)
Schopper Gabriella 1953 – 2006.
Az első két évszám biztos. A harmadik rajtunk múlik: az örökösökön. Mit kezdünk Gabi hagyatékával: meddig viseljük gondját, hogy köztünk maradjon?
Tudom, hogy nehéz az élet. Ő is tudta. Kereste a kapaszkodókat, ahogyan mi magunk is keressük.
De aki keres, az talál. Ő is talált. Meg is osztotta velem az egyiket. Most itt van az ideje, hogy továbbadjam.
Amikor az egyik alkalommal hazaengedték a kórházból, az orvosa egy angol nyelvű verset csúsztatott a kezébe. Gabi elmondta, hogy gyakran, amikor a szenvedés éjszaka rátört, s nem számíthatott segítségre, s számtalan „miért” szakadt fel belőle, ebben a versben talált menedéket.
Gabi fordításában adom közre:
Kristone: A Szövő
Az életem nem más, mint egy kelme
köztem és Isten között.
Én nem választhatom a színeket.
Ő dolgozik megingathatatlanul.Néha Ő bánatában sző,
és én buta büszkeségből
elfelejtem, hogy Ő látja a színét,
és én a visszáját.A sötét szálakra ugyanolyan szükség van
az Ő tapasztalt kezében,
mint ahogyan az arany és ezüst
szálakra, a mintához, amit Ő tervezett.Csak majd ha a szövőszék elhallgat,
s a rokka már nem forog,
fogja Isten megfordítani a kelmét,
és válaszolni arra, hogy MIÉRT.
Szeretettel : Bakonyi László
Schopper Gabriella sírja a Rákospalotai Köztemetőben (Budapest)